Kint még szinte forró az aszfalt és épp csak elérte a nap a felhők alját. Mindenki otthon, én pedig az édes magányt élvezem pattogó "felhőváramban".Hűs rozéfröccs a kád szélén, lágy muzsika a fülemben. Lenyugszik TURMIX, akiben mára csak ennyi volt.

Turmix bizony, jól olvastad :) Ugyanis nagy becsben tartott főnöknőm így szólít, mióta csak vele dolgozom. Becenév, amit az életemben először büszkén viselek. Bár benne van a kajlaság, az kapkodás, de mégiscsak ez a név hűen tükrözi a lendületem, a személyiségem. 

A gép tehát most leáll, az áramforrás megszűnik, ide vág, hogy a Duracell lemerült. A forró, nyár esti habfürdő minden bizonnyal szokatlan program a 30 fokban. Ki más épelméjű hevítené testét, mikor kint tombol a kánikula?!? Nekem viszont kell az érzés, igénylem az oldást, melyet elérni ilyen formában csupán egy szempillantás. Beengedem tehát testem a félméteres habba és érzem, ahogyan mosolyom arcomon felvillan. 

Énidő. Kétségkívül az. Magam vagyok és a hűsítő poharam. Meditálás lehet ez, vagy valami afféle, ami feltölti gyengéd női lelkem. Itt a súlyom habkönnyű, nem bánom hát a vétkes Nutellás-muffint. A telefon nem csöng, nem is gondolok a holnapi teendőkre és a mai nehézfejűekre. Vonalaim a gyertyafényben tökéletesebbek, mint valaha, önbizalmam oly magasan, mint még soha.

Struccként lehet, de csak a szépre koncentrálok, előveszem mélyről a gyermeki énem. Várat építek a habból, Mikulást formálok arcomból. Elengedem a komolyat és figyelek a belső hangokra. Ahányat pedig pattan a hab apró buborékja, annyira oldódik lelkem minden gondja. Elengedem az összes rosszat, még közelebb húzom a boldog dolgokat. Ezt az érzést tartom meg, jó mélyen magamnak.

Kell hát a habfürdő a nagy melegben, kell minden perce. Kívánja a lelkem és élvezi a testem. Kiszállva a kádból még egy kicsit gyerek maradok és tovább kísér az érzés a következő hetekben...